Edző bá' blogó'

Agasha Motohiko vagyok, a Főnix klán inkvizítora. Feladatom az árnyékföldek rontásával fertőzöttek felkutatása és megtisztítása. Feladatom. Kötelességem. Tudom, s tudod te is, mi a kötelesség. A kötelesség a a hét erény egyike, többet ér bármennyi pénznél, hatalomnál, érzelemnél. Többed ér az életednél. Többet a lelkednél. Többet.

A kötelességedet nem kell szeretni. A kötelességed teljesíteni kell. Én szerettem is. Szerettem, mert ha valakiből kiirtottam a rontást, aakor azt már másnak nem adhatta tovább. S szerettem azért is, mert ezzel visszaadtam a lelkét. Visszaadtam akkor is, ha ezzel a testét megöltem. S visszaadtam akkor is, ha nem akarta, s a tisztulás közben száz halált halt. Százat, mert az én módszerem nem olyan volt, mint az űr energiájával dolgozó papoké, akik a világ csendje felől közelítve aprólékos és finom munkával bogozták le a lélekről a rontás szálait. Nem, én nem ismertem ezt a finomságot. Én a tűz útját járom. A tűz útját, ami a nyers erővel jár. Nem bogoztam hát csomókat, nem törődtem mások fájdalmával és sikolyaival, s nem számítottak az apróságok. Tisztítani akartam végérvényesen, visszavonhatatlanul és gyorsan. Az elemi tűz őserejével martam hát le a csontokról a rontás köpenyét, s a lángok - ha a fertőzés már mélyebb volt - a lélekig hatoltak.

Egy-egy tisztítási ceremónia idejére egész falvakat kellett kiüríteni, mert a háborúk során a parasztok ugyan megtanulták elviselni a test sikolyait, de a lélek kiáltásai elviselhetetlenek voltak az egyszerű elmének. Nekik. De nem nekem. Élveztem a lángokat, élveztem a gonosz kiirtását, s élveztem a majdan bekövetkező újjászületést. Tudtam, hogy a megtisztítottak évezredek kínjait állják ki néhány pillantás alatt, de ez nem érdekelt. Miért is érdekelt volna? A kínok után jön az újjászületés, az új élet, s nem az örök kárhozat. A kínok nem számítanak.

Egy-egy tisztítás után, miután kiadtam magamból a világ összes tüzét, szolgám teát főzött nekem a Birodalom legfinomabb leveleiből, melyet a tökéletességet és örökkévalóságot árasztó cseresznyefák lombjai alatt fogyasztottam el. Lelkem megnyugodott, s felkészült az elkövetkező napokra. Cseresznyefák. A világ legtökéletesebb teremtényei. A világ legtökéletesebb teremtényei, s most ezek az esztelenül pusztító barbárok ki akarják őket irtani! A tökéletességet! A dermedt tüzet! A világot! Lángok! Lángokat rájuk! Pusztuljanak! Nem maradhat egy sem azok közül, akik ilyet tennének!

Itt vannak, s mindjárt kezdődik a tánc. Hordákban özönlenek várunk felé, a Tűz sötét orákulumának rontása tüzeli őket. Már nem sokáig. Azt mondják, sötét uruknak köszönhetően nem fogja őket a tűz. Badarság. A lángok nem fogják őket. A Tűz, amelyik a lélek felől közelít, elpusztít bárkit, aki nem tiszta. Nincs ellene védelem. Itt vannak, már itt, a vár alatt. Érzem a kamikon, a környék szellemein a nyugtalanságot. Érzik a zavart, érzik a tisztátalanságot. Kezdődjön hát, kezdődjön - parancsolom a kamiknak, s ők lassan a levegőbe emelnek.

Igen, a kamik. A hely szellemei, az őserő megtestesítői, az őselemek parancsolói. Mi, papok nem a Tűznek, Víznek, Földnek, Levegőnek és Űrnek parancsolunk. Nem, őket a kamik mozgatják. Mi mindössze annyit tudunk, hogyan mozgassuk a kamikat. A legtöbben kérik őket, áldozatokat hoznak vagy épp az istenekre hivatkoznak, mikor csodát akarnak tenni. Én nem. Csak a gyengék kérnek. Én erős vagyok. Én parancsolok. Tudom, hogy mit miért teszek, tudom cselekedeteim helyét az univerzumban, s tudom, hogy mindennek meg kell történnie. Aminek meg kell történnie, annak pedig nem állhat útjába a kamik szeszélye. Ezért nem kérek. Ezért parancsolok.

Lángok! Lángokat akarok! Ennek a barbár hordának sötét lelkük mélyéig pusztulnia kell! Látom, ahogyan seregük első vonalai lángokba borulnak, s örök sikolyok között porrá égnek. Tényleg azt hiszik, hogy sötét uruk megvédi őket? Barbárok!

Egyik sor porlik a másik után, de túl sokan vannak. Túl sokan, s annyi kamit nem tudok az akaratom alá hajtani, amennyi elég lenne megsemmisítésükhöz. Kevesen vagyunk, ők sokan. Így nem győzhetünk! Elbukunk, s velünk bukik a vár, s talán a klán és a Birodalom is! És a fák! Nem! Ezt nem hagyhatom! Kamik, mit akartok?! Égessétek el őket, s értetek bármit megteszek!

Az életem? Az életem ezerszer?! Legyen! Legyen! Vigyetek!

Fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom, fájdalom...

Életem és lelkem a Főnixekért...